A mediáció és az akadémia

Feltöltve: május 30th, 2011 | Kategória: gondolatok, Nincs kategorizálva | Címkék: , , , , , , , | Nincs hozzászólás »

Pénteken a Magyar Tudományos Akadémia Rézler Gyula emlékére rendezett tudományos ülésén vettem részt egy panelbeszélgetésben. A teremben ülők közös meggyőződése volt, hogy az alternatív vitarendezési módszerek gyakoribb használatára nagy szükség lenne Magyarországon. A moderátor – Krémer András – záró kérdése az volt, hogy mit tehetne az akadémia a mediáció hazai elterjedéséért.

Nekem kitűnő példaként egy YouTube video jutott eszembe a PON-ról. A PON az alternatív vitarendezési módszerek kifejlesztésében és elterjesztésében óriási szerepet játszó, 1983-ban a Harvard egyetemen indított Project on Negotiation. A videón az alapítók összegzik munkájuk első húsz évének tapasztalatait. Szerintem érdemes meghallgatni őket: gyakorlatilag benne van a Krémer András kérdésére adható válasz nagy része.


Mik is ezek a fontos elemek?

Az első maga a kiindulópont. A tárgyalástechnika oktatása korábban arra koncentrált, hogy milyen tanácsot lehet adni az egyik félnek ahhoz, hogy keményebben és eredményesebben tudjon tárgyalni. Ebben a „versengő” tárgyalástechnikában a legjobb eredmény az alku során elhozott legnagyobb „tortaszelet” volt. Az új projektben a résztvevők azt a kérdést tették fel, hogy milyen tanácsot lehet a feleknek közösen adni annak érdekében, hogy a legjobb megoldás szülessen. Itt a legjobb megoldás már az összességében legjobbat jelentette. Ez a korszakalkotó kérdés nyitotta meg az utat a versengő tárgyalástól az együttműködő, integratív tárgyalás technikák kidolgozása felé és a települési ügyekben a részvétel alapú módszerek felé.

Második kulcselem a történetben a résztvevők összetétele volt: nemcsak interdiszciplináris csapat alakult ki, de a legjobb bostoni műhelyek tudását is egyesítették. (Harvard Law School, Business School, Kenedy School of Governance, MIT Urban and Environmental Studies) Ráadásul mindannyian olyan professzorok voltak, akik sohasem szakadtak el a gyakorlattól. Gyakorlati tevékenységükből hozott esetek elemzésére építették módszereiket és elméleteiket.

További fontos elem az alázat. Lawrence Susskind, a közösségi tervezés és települési mediáció egyik legnagyobb tekintélyű professzora, például azt mondja a videón, hogy azért szállt be, mert miközben egyre divatosabbá vált a társadalmi részvétellel való tervezés, azt már tudták hogyan lehet sok embert mobilizálni, de nem tudták hogyan lehet eltérő céljaikat összeilleszteni és értelmes tervezési folyamaton végigvezetni őket. Azt is elmondják a résztvevők, hogy nemcsak a gyakorlat elemzésére építették az elméletüket, de céljuk az is volt, hogy az eredményeket széles közönség felé terítsék és a gyakorló szakemberek munkáját támogassák. Lehet, hogy peches volt eddigi pályafutásom, de eddigi találkozásaim során a hazai akadémiával, ritkán láttam a gyakorlattal szembeni hasonló alázatot.

Végül az utolsó fontos elem a videóból a munkamódszer. A projekt megbeszélései alatt a résztvevők pont olyan szabályokat alkalmaztak, mint amiket az ember akkor alkalmaz részvételi fórumokon, amikor az interakciót, és a különböző nézőpontok artikulálódását tűzi célul. (Nem kritizálhatjuk a másik gondolatát, de építhetünk rá. Nem lehet témát váltani lezárás előtt és pontosan, és gyakran vizuálisan is rögzítjük a gondolatokat és tanulságokat.) Miért fontos ez? Mert azt mutatja, hogy magukra is azt alkalmazták, amit módszerként ajánlottak. Kiléptek a versengő vita nyugati kultúrájából és az alkotó folyamatot a különböző szereplők eltérő perspektívái közötti mediációs folyamatban látták.

De jó lenne, ha a hazai döntéshozók is egyre jobban elfogadnák a megfelelően vezetett, szubsztantív párbeszéd alkotó erejét és áldoznának arra, hogy nem egyes tartalmi elemekhez elkötelezett szakértők, hanem a folyamatirányításhoz értő szakemberek segíthessenek ilyen folyamatokat levezetni. Persze ez csak úgy lenne lehetséges, ha a döntéshozók megértik, hogy a részvétel célja nem a tervek ex post legitimációja, hanem a nézőpontok közötti párbeszéd értékes új megoldásokat eredményezhet. Szerintem a hazai akadémiának a szerepe abban állna, hogy a társadalmi részvétel eddig kialakult felszínes felfogása helyett a demokratikus párbeszéd alkotó folyamatának lényegét széles körben megismertesse és elterjedését hitelességével támogassa.

A kihívás a kultúraváltás. A mediáció elterjedése egy ilyen kultúraváltás része és jele is lehet. Váltás egy demokratikus kultúrára. Hiszen a szekértáborok közötti mai versengő és megosztó kommunikáció nem demokráciát épít, hanem polarizál.



Szóljon hozzá

  • Spam Protection by WP-SpamFree

© Copyright Pallai Katalin