Van helye a mediációnak a települési ügyekben?

Feltöltve: június 2nd, 2011 | Kategória: gondolatok | Címkék: , , , , , , | Nincs hozzászólás »

Még egy gondolat a múlt heti akadémiai Rézler ülésről (ld. elősző bejegyzés a Mediáció és az akadémia címmel) A panelbeszélgetés, amelyben részt vettem azzal a kérdéssel indult, hogy működik-e az alternatív vitarendezés itthon. Személyes véleményem és tapasztalatom az volt, hogy igen, nagyon működik a mediáció a hazai települési környezetben. A probléma csak az, hogy ritka. Ritka, így kevesen ismerik, még kevesebben értik és még kevesebb embernek van róla pozitív tapasztalata. Elterjeszteni meg azért nehéz, mert nem illeszkedik a helyi ügyek intézésének kialakult kultúrájába.
A mediáció ugyanis olyan módszer, amely során a konfliktusban érintett feleket egy semleges „harmadik” személy segíti abban, hogy a számukra legkedvezőbb megoldást megtalálják konfliktusuk oldására. A mediáció három meggyőződésre épül: az egyik, hogy a szuverén felek együttműködő folyamatban tudják a számukra legkedvezőbb megoldást megtalálni. A második, hogy a képzett mediátornak jó esélye van arra, hogy segíteni tudjon a feleknek a konfliktust okozó kiinduló álláspontjukon túllépni és felelős és konstruktív párbeszédbe kezdeni. A harmadik alapvetés pedig az, hogy a legkedvezőbb megoldás nem okvetlenül a kompromisszum. Az értelmes párbeszéd értéket teremthet – olyan megoldást, ami jobb, mint a párbeszéd előtt ismert megoldások. Mivel az így keletkező többletérték a felek haszna, mindannyian jobban járhatnak a mediációs folyamatban.
Magyarországon a konfliktusba került települési szereplők azonban általában nem a mediációt, hanem a harcot választják. Jogi úton próbálják akaratukat megvalósítani, vagy ha az sem működik, gyakran a médiához fordulnak. Az egymást támadó, un. versengő stratégiákat választják a mediáció kínálta együttműködés helyett. Az eredmény elhúzódó folyamat, sérelmek és támadások sora, és végül olyan kompromisszum, ami általában csak keveseknek kedvező. Az eredmény összességében társadalmilag szuboptimális.
Az akadémiai beszélgetés alatt az asztal körül ülő kollegák örömmel számoltak be a bírósági gyakorlatba egyre inkább bekerülő mediációs gyakorlat eredményeiről. A települési ügyeket talán két dolog különbözteti meg leginkább a bírósági mediációtól. Az egyik az, hogy amíg a bírósági mediáció része az eljárás szabályozásának, a települési mediáció nem szerepel a települési tervezési és döntéshozási folyamat törvényi szabályozásában, de még a szakemberek oktatásában sem. Így a mediáció a települési gyakorlatban egyelőre hivatalosan még nem támogatott eszköz Magyarországon. A másik alapvető különbség az, hogy a bírósági ügyekben a felek általában már jelen vannak, vagy ha nem be kell őket hívni. A települési konfliktusok egy részében az érdekelt felek egy része gyakran néma marad. Véleményem szerint mindkettő beégett gyakorlat és a döntéshozói és települési kultúra gyenge pontja.
Az átlagos magyar településen az önkormányzat, vagy befektető általában magában tervez és magában próbál a helyi problémákra megoldást keresni, majd, amikor megpróbálja elfogadtatni, vagy megvalósítani a tervet/megoldást, egy-egy ellenérdekelt, vagy egy civil szervezet megtámadja. Mivel ekkor már kész a terv, a média, vagy jog csak leállíthatja, vagy kompromisszumokra kényszerítheti az előterjesztőt. Gyakran senkinek sem igazán jó a döntés, de ekkor már ritkán lehet a tervezést újrakezdeni. Ha újra is kezdik, csak a korábban leghangosabb felek fognak megegyezni a megoldásról, míg sok-sok más érdekelt továbbra is néma marad. A néma fél nem teheti hozzá saját tudását, nézőpontját és elvárásait a megoldáskereséshez, így félő, hogy szempontjai nem érvényesülnek. A közösség szempontjából így kockázatos, hogy nem a legjobb megoldás körvonalazódik, hanem az, amelyik a tárgyalók érdekeit részesíti előnyben.
Torz és igazságtalan az ilyen részvételi tér, amelyben a civil szervezetek sokszor arra hivatkoznak, hogy ők képviselik nemcsak a kimaradt szereplők, de a köz érdekeit is. Sajnos a tapasztalat nem bizonyítja, hogy ezt felhatalmazással vagy okvetlenül jobban teszik, mint a közösséget hivatalból képviselő önkormányzat. Értelmes párbeszédre és részvételre alkalmas intézményrendszer hiányában mégsem lépnek be a néma szereplők, és sem a szomorú végkifejletek, sem a nyilvánvaló civil logikai bukfenc nem készteteti a döntéshozókat a kialakult gyakorlatok megváltoztatására.
Pedig el lehetne kerülni ezt a torz folyamatot, ha a tervek és megoldások nem „zárt ajtók mögött”, felkent szakértők részleges tudása alapján készülnének, hanem települési párbeszéd és a szereplők részvétele támogatná a közpolitikai folyamatot. Ha olyan települési párbeszéd alakulna ki, amely felszínre hozhatja a helyi közügyeket, és ugyanabban a folyamatban, amelyben felszínre kerülnek és közüggyé válnak a problémák, a szereplők is fokozatosan megértenék a lényeget és lehetőségeket. Ugyanis az álláspontok közös párbeszédben való artikulálódása teremt esélyt a későbbi megegyezésre. Az ilyen párbeszéd tanulási folyamat a szereplőknek és a szakértőknek is. Hiszen, az ilyen párbeszéd teheti a szakértők technikai tudása mellé azt a „helyi tudást”, ami alapján igazán a helyzethez illeszkedő megoldások születhetnek. Másik oldalról, ha a technikai és tényfeltáró szakmai tudás már akkor hatást gyakorol a felek álláspontjaira, amikor még nem kövültek meg poláris álláspontok, akkor van esély arra, hogy hasznosul. A demokratikus önkormányzás inherens része az ilyen alkotó párbeszéd, de egy a mai politizálástól alapvetően eltérő közéleti kultúra eredménye és része lehet csak.
Visszatérve a mediációra: a tipikus települési gyakorlatban nem a párbeszéd hozza felszínre az ügyeket és formálja a megoldásokat, hanem kész megoldások, és arra vonatkozó tematizált, ideológiákká butított részinformációk formálják a párbeszédet. Ez az alapvetően hibás gyakorlat folyamatosan termeli a konfliktusokat. Alapvetően a rossz települési kommunikációs gyakorlatot kellene megváltozatni, és akkor jóval kevesebb konfliktus lenne. De ha kialakul a konfliktus , még mindig lenne esélye a közösségi mediációnak, hogy legalább részben helyre hozza a folyamatot. Mediáció során ugyanis az érdekelt felek – a mediátor segítségével – kísérletet tehetnek arra, hogy az adott ügyről kialakított, látszólag összeegyeztethetetlen álláspontjaikról a megoldás felé elmozduljanak. A mediátornak kötelessége az eddig néma feleket is behívni a folyamatba, és ha felkészült jó esélye van arra, hogy a feleket egy megoldáskereső és megoldás-találó folyamaton végigvezesse. Ez a lehetőség azonban megint a közéleti kultúra aktuális állapota miatt nem jön létre. Hiszen nem együttműködésre, és megegyezésre szocializálódtak vezetőink, hanem inkább arra, hogy lenyomják mindenki torkán a „az egyetlen megoldást”, vagy „lenyomják” magát az ellenfelet.



Szóljon hozzá

  • Spam Protection by WP-SpamFree

© Copyright Pallai Katalin