Lehet a tudás demokratikus vagy antidemokratikus?

Feltöltve: július 23rd, 2011 | Kategória: gondolatok, olvasmányaimról | Címkék: , , | Nincs hozzászólás »

Volt egyszer egy csoda-iskola Budapesten, ahol az alsós tanító nénik olyan világot teremtettek az osztálytermekben, amelyben jó eséllyel felelős állampolgárok nőnek fel. Fura gondolattársítás? Iskola és felelős állampolgár? Sőt általános iskola és állampolgár? Hiszen általános iskolában még nem is igen lehet a demokrácia működését megtanítani! Igen, a demokrácia intézményrendszerét és mechanizmusait még korai lenne részletezni, de a lényeg a büszke, szabad ember, a másikat tisztelő, a nyitott, a tájékozódó, az információkat rendező, a civilizáltan vitatkozó és a véleményt alkotó és együttműködni és megegyezni tudó ember már ekkor formálódik, és nagymértékben attól a légkörtől, azoktól a kihívástól és lehetőségektől, amiben napjai nagy részét tölti.

A mi csodaiskolánkba nap, mint nap boldogan mentek a gyerekek, mert tudták, hogy tanáraikkal és társaikkal együttműködve fognak új dolgokat felfedezni, részük lesz ebben a folyamatban és a végén látni fogják amit alkottak, nekünk szülőknek is megmutatják majd, és elmesélik, mi minden történt velük. Nem azt érezték, hogy azért mennek, hogy fegyelmezetten ülve figyeljenek a tanárra, pontosan megismételjék és mind jobban megjegyezzék az elmondottakat, majd leckeírás után megszabaduljanak a kötelességek súlyától és szüleikkel iskolával kapcsolatban kizárólag a osztályzatokról beszéljenek. A mi gyerekeink azért mentek iskolába, hogy együtt és boldogan dolgozzanak a tudásért. Mennyire másféle tudásért! És amikor hazajöttek gyakran lelkesen folyatatták a felfedezést.

Februárban a csoda-iskolát fenntartó alapítvány közölte, hogy a tanév végén az iskolát bezárja.  A módszer mellett elkötelezett családok és tanárok elhatározták, hogy mindent megpróbálnak, hogy továbbra is együtt és ugyanazzal a módszerrel tanulhassanak. Én gyakorlatilag a közösség élére álltam és gyakran félretéve „igazi munkáimat”, az energiám jelentős részét egy oktatási módszer megmentésére fordítottam.  Sokan kérdezték mi hajtott. A válasz egyszerű: egyrészről a saját gyerekem miatt volt fontos, másrészről ugyanúgy demokrácia-építő projekt, mint például egy részvételi tervezés, vagy közösségi konfliktuskezelési folyamat levezénylése, amit helyette csinálhattam volna. A demokrácia működéséhez elengedhetetlenek az olyan iskolák, amelyekben a gyerekek azt tanulják meg, hogy ők is alkotják a világot, ami körülveszi őket és felelősek érte, ezért dolguk, hogy megértsék és aktívan részt vegyenek a közösség ügyeiben. Később, amikor a közösségük egy település, vagy ország lesz, akkor is ez a demokratikus működés alapja. És sajnos, ez az, ami a mai Magyarországból alapvetően hiányzik.

Ezért érdemes talán megvilágítani a bizarrnak látszó társítás értelmét: mi köze van egy kisiskolás módszertannak a demokráciához? Pontosítok, annak a viszonyrendszernek és folyamatnak van köze a demokráciához, amelyben ezek a gyermekek a tudást megszerzik. Nem az 1×1-nek és a helyesírásnak. Azt bármilyen közegben és folyamatban megtanulják. Annak a tapasztalatnak van köze a demokráciához, hogy részt veszek a szabályok formálásában és betartásában, hogy nem tekintélyelven, fogadják el mi igaz, hanem végiggondolják és megbeszélik és tisztázzák, és a tisztázás során a véleményüknek jelentősége van, hogy komplex feladatokat oldanak meg így megtanulhatják, hogy mindenki másban jó, meg annak, hogy nem ellenfélnek tekintik a másikat, akivel versengeni kell, hanem társnak, akivel együttműködnek.

Mivel a blog szakember olvasóinak korábban szakirodalom ismertetést is ígértem, a bizarr gondolat támogatására nézzük, mint mond erről egy szaktekintély. Az Administration&Society folyóiratban jelent meg egy érdekes írás Camilla Stiverstől a tudás és demokrácia kapcsolatáról. (referencia a lap alján) Azok számára, akik ezt az összefüggést kicsit mélyebben át akarják gondolni, de a cikket eredetiben elolvasni nem tudják, leírom néhány fontos elemét.

Stivers azt elemzi, hogy a szabályok és módszerek, ahogy tanulunk és tudást szerzünk mennyiben befolyásolják azt a politikai gyakorlatot, amit el tudunk fogadni és amit folytatunk. Stiverst – fenti bevezető gondolataimhoz hasonlóan – abból indul ki, hogy annak, hogy hogyan tanulunk, nem csak arra van hatása, hogy mit tudunk, és milyen képességeket szerzünk, hanem nagyon fontos szocializációs elem is. Stivers állítása azonban keményebb, mint az én indítógondolatom: ha egy kultúrában a tudásra és tanulásra vonatkozó felfogás nem demokratikus, akkor nem lesz demokratikus az ügyek irányítása, a közigazgatás és a politikai élet sem.

Abban azonban biztosan egyetértünk, hogy azért lenne fontos a tudás demokratizálása, mert ha a gondolkodás, tanulás és a tudománnyal való találkozás demokratikus folyamat lenne, akkor olyan mintákban élnének az emberek, amelyek természetessé tenné számukra, hogy a választásokon túl,  a köz döntéseihez szükséges tudás megteremtésében és értelmezésében is részt vegyenek. Pontosan tudnák, hogy életükkel kapcsolatban ők rendelkeznek a legtöbb és legpontosabb tudással és ennek a tudásnak be kellene épülnie az életükre vonatkozó döntési folyamatokba. Ezzel feloldódhatna az elhatárolás a szavazásban megnyilvánuló sommás véleménynyilvánítás és a „nép akaratának” megvalósítása között. Mindaddig azonban, amíg alapvetően hierarchikus és tekintélyelvű intézményekben arra szocializálódunk, hogy a tudás az, amit ott mondanak és nekünk el kell sajátítanunk, addig azt is könnyen elfogadjuk, hogy a kormányzáshoz szükséges tudás a szakértők és politikusok kizárólagos tulajdona. (Pont úgy fogadjuk el ezt, mint ahogy az iskolában megtanultuk, hogy a feladatnak egy megoldása van, és az pont az, mint amit a tanárnő elmondott.)

Hogy jobban megértesse a politika és a tudással kapcsolatos felfogások következményét, Stivers végigszalad a kormányzás és közpolitikai gondolkodás legfontosabb felfogásain Woodrow Wilsontól napjainkig. Wilson 19. század végi felfogásában a közszolgálat racionalitással és tudománnyal megalapozott tevékenység. A képzett közszolgák a tudomány letéteményesei, akik következtetései objektív tudásként jelennek meg, és nem, mint a politikai valóság által alakított aktuális kimenet. E felfogás szerint a közszolgák szakértelemmel irányítanak és biztosítják a stabilitást a demokrácia kuszaságában. E tekintélyelvű felfogás védelmezői a zárt politikai folyamat mellett általában az objektív tudás elsőbbrendűségével érvelnek, amivel szemben emberek és csoportok különböző véleményei zajként jelennek meg.  A zaj pedig  – vagyis a „túl sok” demokrácia – nemcsak a racionális döntéseket veszélyezteti, de a hatékonyságot is.

A múlt századvég új kormányzási ideológiái az objektív és absztraktról tudásról a tapasztalat-alapú tudásra helyezte át a hangsúlyt, a legjobb gyakorlatokra, a történetekre, és a zárt adminisztráció helyett a hálózatokra. Ezzel alapvetően nem változtatta meg a tekintélyelvű tudás-felfogást, csak részben átformálta. Az állampolgár szerepében azonban kevés változott: az állampolgárokat általában továbbra is amatőrökként tartják számon, ezért szerepüket arra korlátozzák, hogy kérdésekre válaszoljanak felmérésekben, vagy véleményezzék a megvalósítást. Így a polgárt a közpolitika alkotó folyamatába továbbra sem vonják be. Ilyen folyamatban az állampolgár tudása csak utólagos negatív kontrol szerepben érvényesülhet – nem tud beépülni az alkotó folyamatba.

Kemény állítással zárja Stivers gondolatmenetét: vagy szakértői kontroll alatt áll egy folyamat, vagy demokratikus.

Ezen a ponton Stivers számára a kérdés az, hogy – ha elfogadjuk, hogy a tudásnak politikai dimenziója van – hozható-e együttműködő viszonyba a tudás és demokrácia? Stivers ennek a kérdésnek a megválaszolásához John Deweyhez és az amerikai pragmatistákhoz nyúl vissza, és az ő gondolataikra építi a kormányzás szélesebb értelmezését. Dewey kiindulópontja az, hogy minden ember szakértője a saját körülményeinek. Ő tudja legjobban, hogy mi mennyire fontos és mennyit ér számára. Demokratikus tudásról akkor beszélhetünk, ha komolyan vesszük a személyes tudást és polgároknak, szakértőknek és tisztségviselőknek egyenlő esélyt adunk arra, hogy részt vegyenek egy együttműködő és alkotó folyamatban. Ilyen együttműködő folyamatban érvényesülni tudnának azok a személyes tudások is, amelyek a szereplők és körülményeik közötti interakciókban formálódnak, és alkotó folyamatban egészíthetnék ki a szakértők tudományát.

John Dewey számára a demokrácia: „hit abban, hogy az emberek intelligens döntéseket hoznak, ha ahhoz megfelelő körülményeket teremtünk …hit a személyes és folyamatos együttműködésben….. hit annak lehetőségében, hogy együttműködő folyamatként lehet vitákat, ellentéteket és konfliktusokat megoldani… és hit abban, hogy a tapasztalás folyamata fontosabb, mint bármely eredmény.” (Dewey 1939/1998..342-343)

Stivers innen a demokrácia feltételei felé veszi útját. Arról, ír, hogy a demokratikus tudás vitából és közös mérlegelésből épül, amely egyszerre épül személyes és szakértői tudásokra, és visszatér arra, hogy hierarchikus viszonyok között nem lehet demokratikus működésre tanítani embereket. Véleménye szerint mindaddig, amíg az iskolában frontálisan oktatunk és az elvárás az elmondottak megtanulása, addig a tananyag kimondott elemei mellett biztosan átadjuk azt a rejtett tananyagot is, hogy a pozícióból adódó tekintélyt kell tisztelni. Így az előemésztett tudáscsomag elsajátítására szocializált ember szívében nem marad hely a demokráciának.  Nehéz lesz neki megtanulni, hogy önállóan keressen, elemezzen, gondolkozzon és felelősen válasszon és döntsön.

Én meg visszatértem ahhoz, hogy miért is áldoztam hónapokat arra, hogy segítsek néhány alsó tagozatos tanárnak és osztálynak együtt maradni, és egy oktatási módszernek továbbélni.  Azért, mert a tanáraink demokratikus iskolát csinálnak, és én eddig kevés ilyet találtam a környezetemben. Tőlük tanultam meg, hogy ezt ilyen korú közösségben is lehet, és azóta azt gondolom, hogy ez is a demokrácia fontos feltétele.

Az idézett gondolatok forrása: Camilla Stivers: Demokratikus tudás: az előttünk álló feladat. (Democratic Knowledge: The Tsak Before Us.  Administration & Society: 2010 42: 248.



Szóljon hozzá

  • Spam Protection by WP-SpamFree

© Copyright Pallai Katalin