A linken elérhető: Viselkedési gubancok és etikai menedzsment

A Az integritás fejlesztése bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.

Ön hogy látja?

A Facebookon a Play Integrity játékban a résztvevők így szavaztak

Nehéz dilemma, mert mindannyian érintettek vagyunk benne.

A döntést nehezíti, hogy vannak társadalmak, ahol a szélsőséges állami terror az emberek életét közvetlenül fenyegeti. Van olyan rezsim, ahol csak az egzisztenciális biztonságot, vagy csupán az érvényesülést érinti.

Oroszországot ebből a szempontból nehéz megítélni, mert már azért 15 év börtön járhat, ha valaki a háborút háborúnak nevezi, miközben vannak ellenállók. Egy még nem teljesen fizikai elnyomáson alapuló rendszerben az állampolgárok felelőssé tehetők a kormányuk tetteiért és ezt a véleményt a szavazók 39 százaléka tette magáévá. Látszólag pragmatikus megoldás a fentivel összhangban, a szigorú vízumellenőrzés (52%). Ez volt a leginkább népszerű megoldása a dilemmának, ami jól mutatja, hogy a dilemma mennyire valóságos és fontos.

A magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy az állampolgárok jóval nagyobb felelősséggel tartoznak a kormányuk tetteiért, mint azt általában szeretik elismerni, miközben irtózatosan nagy nyomás hárul az egyénre a konformitás irányában. Minden valódi dilemmának jellemzője, hogy nincs jó megoldás, csak rossz és még rosszabb.

A Az állampolgár felelőssége kormánya tetteiért bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.

Ön mit javasol?

A Facebook szavazás eredménye:

A szavazás és a Facebookon a Play Integrity csoportban olvasható hozzászólások összegzése:

Az előző két hét elméleti dilemmái után, ezen a héten egy valós problémát vetettünk fel. Ebben a dilemmában a kézenfekvő, Ne ölj! erényetikai parancsot, nem lehetett alkalmazni. Nem csoda hát, hogy a szavazásban a többség az utilitarista etikai megoldást választotta: a legkevesebb emberéletet követelő megoldásra kell programozni az autót.

Hárman azért szavaztak mégis a vezető védelmére, mert különben szerintük eladhatatlan lenne az autó. Ez nyilván nem etikai, hanem gyakorlati, érdek-alapú megfontolás. Korbuly Ádám még tett egy kísérletet arra, hogy a vezető-védelmét „etikus-felár”-ért adja. A párbeszéd során azonban tisztázódott, hogy ez az etikusnak nevezett felár nem etikus.  Volt azonban egy másik dilemma is ebben a kérdésben, amire érdekes módon senki nem reagált. Erről a másik dilemmáról szól az Autonóm autó margójára című bejegyzésünk.

A Én a robot 3 – Autonóm autók bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.

Volt azonban egy másik dilemma is ebben a kérdésben, amire érdekes módon senki sem reagált. Alapvető szabályozási feladat, hogy amikor szükséges vagy érdemes, a közhatalom a társadalmi érdek alapján korlátozza a gazdasági szereplők tevékenységét és termékeik funkcióit. Etikus szabályozás a társadalmi kárt minimalizálja. Egy autó esetében ez annyit jelentene, hogy a legkevesebb áldozatra programozzák az autót. Ugyanakkor, ha az autópiac szintjén mérlegeljük a kérdést, akkor más az eredmény: felmerülhet, hogy ha nem feltétlenül a vezetőt/vevőt védi a program, kevesebben fogják megvenni az autonóm autókat. Így nemcsak a gyártók veszítenek potenciális bevételükből, hanem az autonóm autók biztonságából adódó társadalmi haszon is csökken, mert többen maradnak az emberek által vezetett autókban, és az ő hibáik akár több embert is megölhetnek. Így a társadalmi szinten jó szabály eldöntése nem tisztán elméleti etikai mérlegelés kérdése, hanem az emberi reakciókkal is számolni kell.

Megér ezért pár sort az a kérdés is, hogy vajon mit tennének az emberek? Ki venne olyan autót, ami őt áldozná fel ilyen esetben?

Feltehetően lennének olyan emberek is, akik racionális etikai mérlegelés után – mély etikai meggyőződéstől vezetve – hajlandóak lennének – az ilyen ritka karambolnál – az ő életüket feláldozó autót választani. Tiszteletre méltó, tudatos integritás vezethet ilyen döntéshez, amire társadalmi szinten kockázatos lenne építeni. Az ember ösztönös válasza az önvédelem. Ha azt kérdezik, hogy átadod-e az irányítást egy autónak, amely baleset során nem okvetlenül téged véd, az első, gyors válasz a legtöbb embernél a „NEM” lenne. Hátborzongató érzés átadni a kontrolt egy autónak, amiről az ember tudja, hogy van olyan helyzet, amikor feláldozná őt idegenek életének megmentésérért. Az etikai viselkedéstan szerint ezek az emberek jó eséllyel el is altatnák magukban azt a gondolatot, hogy etikus mégis az első változat lenne. Önvédelmi kognitív torzítás ez, ami motivált vaksághoz és korlátozott etikussághoz vezet, mely fogalmakról korábban részletesebben írtunk már bejegyzéseket.

Ilyen helyzetben van az etikus szabályozásnak fontos szerepe. A szabályozó nem a vásárló és nem is a gyártó, hanem a közérdek semleges képviselője. Feladata, hogy pozíció-függetlenül mérlegeljen. Ha erre képes, elkerülheti azokat a kognitív torzításokat, amelyeket bármely pozíció önérdeke szül. Az ilyen szabályozó pedáns elemzés után vélhetően arra kötelezné a gyártókat, hogy a legkevesebb áldozatra programozzanak. A szabályozó integritásának szépsége, hogy amennyiben megvalósul az etikus szabályozás, az formálja a helyzetet és az emberek helyzetértékelését is. Valószínűleg sokan azok közül is, akik önfeláldozásra nem lennének hajlandóak, belátnák, hogy így is valószínűleg nagyobb biztonságban vannak a jó autonóm autóban, mintha emberi sofőrre bíznák magukat. A gyártók pedig nem a vezető feláldozásával, hanem azzal hirdetnék az autót, hogy mindig optimális, és a károkat minimalizáló döntést hoz.  Így az extrém helyzet, amivel vitát provokáltunk, eltompulna a vevők észlelésében. Vele együtt pedig az a teoretikus probléma is, hogy olyan sokan lépnének vissza az autonóm autóvásárlástól, hogy az autók nagyobb biztonságának alig lenne közlekedésbiztonsági hatása.

Nicsak, mennyire máshova jut a viselkedési etika, mint a direkt racionális mérlegelés.

A Az autonóm autó margójára bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.

Pár hete etikai dilemma játékot indítottunk a Facebookon. Dilemmákat posztolunk, a csoport tagjai szavaznak és leírják a véleményüket. Az álláspontokat folyamatosan összegezzük.

Az teszi érdekessé ezt a játékot, hogy nem egyértelmű, hogy mi a legjobb megoldás. Különböző – teljesen jogos és logikus – megfontolások alapján, különböző következtetésekre juthatunk. Véleményünk alapvetően attól függ, hogy milyen értékeket helyezünk előtérbe. Öt dilemma után ezért adtunk rövid összegzést a fontosabb etikai elvekről. link Van azonban két érdekes gondolat, ami az értékeken túlmutat.

Érdekes volt látni, hogy a résztvevők nagy „szabadsággal” olvasták a rövidke leírásokat. Nemcsak kiegészítették saját gondolataikkal, hanem el is hagytak fontos részleteket. Gyakorlatilag sokan azt olvasták, amit akartak.

Élethelyzetekben is gyakran előfordul, hogy egy helyzetet ki-ki másként lát, érzékenysége, tapasztalatai, gondolkodásmódja, vagy érdekei szerint. Amikor érzelmileg, vagy személyiségében érintett – szinte IQ-tól függetlenül – az is kérdéses, hogy mit képes valaki meglátni, megérteni egy helyzetből. Mit képes az adott helyzetben bevállalni. És ez nem csak élethelyzet és kognitív képességek kérdése, hanem azon is múlik, hogy lelkileg mit tud elviselni és mit kell – saját védelmében – elhárítania magától.

A másik gondolat az, hogy nemcsak a környezetünkre hatunk azzal, hogy mit döntünk egy dilemma helyzetben. Komoly dilemmában hozott döntés egyrészről minket is formál, az identitásunkat és önképünket, másrészről azt a képet formálja, ami a környezetünkben formálódik rólunk. Amikor ugyanis végig gondoltunk egy helyzetet, egy értéknek, megfontolásnak prioritást adtunk, saját magunk számára is megmutatkozik, mit érzünk fontosnak. Értéket választottunk, döntést hoztunk. Ekkor ez az érték tudatosul és önkéntelenül is megerősödik bennünk, nemcsak, mert ezt választottuk, hanem azért is, mert szükségünk van arra az érzésre/önképre, hogy ezt helyesen tettük. Büszkék vagyunk rá. Egészséges ember ezzel védi az egó-ját. Tudatos része lesz az identitásunknak és integritásunknak ez a megfontolás és ettől jó eséllyel hasonló módon mérlegelünk következő helyzeteket is. Ha pedig még embereknek el is mesélem, akik megerősítenek, minden elmondás erősíti bennem a meggyőződést, hogy önazonosan cselekedtem.

A dilemmában hozott döntés azonban nemcsak minket formál, hanem azt a képet is, amit a környezetünk formál rólunk. Ez a kép meg befolyásolni fogja azt, hogy a környeztünk, kollegáink, főnökeink mit várnak tőlünk és milyen lehetőségeket adnak nekünk a jövőben.

Gondoljunk csak a női dilemmára! Ha – bár először meglepett a helyzet – de visszautasítom a lehetőséget, mert megalázónak tartom, és azt várom, hogy szakmai értékeim alapján értékeljenek, az elveszett „előnyt” csak úgy tudom racionalizálni, hogy magamban is erősítem, hogy ez a korrekt hivatásetikai gyakorlat. Ugyanakkor főnökeimnek is érthetővé válik, hogy ebben a „női játékban” én nem leszek partner. „Csak” munkatársként kezelhetnek.

Vagy, ha a múlt heti dilemmát nézzünk. Ha belecsúszom egyszer abba, hogy a főnök kérésére „kozmetikázok”, és azzal nyugtatom magam, hogy utasításra tettem, egyrészről kész a szabály: ha át tudom hárítani a felelőséget, engedelmeskedek. Másrészről tiszta a főnöknek, hogy ilyenre máskor is megkérhet. Ilyenre, vagy kisebb és valószínűleg nagyobb csalásra is. Később a zűrösebb helyzetben már nehéz elmagyarázni, hogy a pakliban csak a kis stikli volt.

A dilemma helyzetek meghatározó események életünkben. A döntés, amit hozunk, hosszú távon hatással lehet önképünkre és a rólunk alkotott képre. A mérlegelés során ritkán gondolunk rá, de meghatározzák azt az utat, amin járunk.

A A dilemma lehet az utunkat meghatározó pillanat bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.

Dan Ariely, a kiváló és Kiszámíthatóan irracionális című könyve révén Magyarországon is ismert viselkedésgazdaságtan kutató a csalásra csábító helyzetek nagy változatosságát vizsgálta. Az alapszituáció mindig az volt, hogy egy feladatlapot kellett megoldani időre (5 perc állt rendelkezésre), és a kontrollhelyzetben nem volt mód csalásra, a kísérleti helyzetben viszont mielőtt a kitöltött feladatlapot bárki láthatta volna, a résztvevők iratmegsemmisítővel eltüntették, majd „becs szóra” bemondták, hogy hány feladatot sikerült megoldaniuk. Összesen maximum 20 helyes megoldás volt, minden helyes megoldásért 50 centet kaptak a résztvevők.

A kontrollhelyzetben, amikor tehát nem lehetett csalni, átlagosan 7 feladatot sikerült megoldani a résztvevőknek, ekkor a csalás mértéke nulla volt. Amikor „becs szóra” lehetett bemondani a lebukás kockázata nélkül, akkor a helyesen megoldott feladatok átlaga 12 volt, azaz, a csalás mértéke 5.

Amikor a csalás lehetséges helyzetben egy beépített ember egy perc múlva fölállt és jól hallhatóan közölte a kísérletvezetővel, hogy mind a 20 feladatot megoldotta, kéri az érte járó 10 dollárt. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Ám a kísérletvezető arcrezdülés nélkül elfogadta a „bemondást” és kifizette a 10 dollárt. Ebben az esetben a teljes csoport által „helyesen” megoldott feladatok száma 15 volt (a csalás mértéke 8). Mi történt itt? A kis jelent azt az üzenetet közvetítette a résztvevőknek, hogy a csalás társadalmilag elfogadott, hiszen a kísérletvezető szó nélkül hagyta a nyilvánvalóan lehetetlen „bemondást”, s így többen felhatalmazva réezték magukat, hogy ők is kövessék a példát.

A Ha a csalás társadalmilag elfogadott bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.

Egy nap Zolika intőt hoz az iskolából, amiben az áll, hogy ellopta a padtársa tollát. A család kiborul. Este Zolika édesapja leül a gyerekkel beszélni.

“Talpig becsületes embert akarunk belőled nevelni. A becsület a legfontosabb értek a mi családunkban. Hogy tehettél ilyet? Hogy vehetted el azt, ami nem a tiéd?”

Zolika persze hebeg-habog és nagyon szégyelli magát. Majd elmondja, hogy mennyire vágyott egy pont ilyen golyóstollra, miközben anyukája neki mindig töltő tollat vesz.

“Ez nem magyarázat! Nem mentség! Soha nem szabad azt elvenni, ami nem a miénk!” – mondja mérgesen az apja. Majd lassan megenyhül es hozzáteszi, “Igazán semmi okod nem volt lopni. Csak kérned kell és én annyi golyóstollat hozok neked a munkahelyemről, amennyit csak akarsz.”

A A nevelés és a szokások hatalma bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.

A korlátozott etikusság jelensége mögött tehát egy amolyan mentális vakfolt húzódik meg. Gyakran szakadék tátong a között, amennyire etikusnak tartjuk magunkat, és a között, amennyire a viselkedésünkben, döntéseinkben ténylegesen etikusak vagyunk. Erre drámai példával szolgál a híres Milgram-féle áramütéses kísérlet. Emlékeztetőül, egészséges, normális értékrendű felnőtt emberek külön kényszerítés nélkül, a tekintély figurának önszántukból engedelmeskedve tudomásuk szerint akár halálos, 450 voltos áramütéssel büntették a hibás választ adó „tanulót.” A megdöbbentő eredmény az volt és a mai napig megismételt számtalan változatában is megmaradt, hogy ezeknek az embereknek közel kétharmada engedelmeskedett a tekintélyszemély utasításának, noha ellentétes volt a preferenciáikkal. Számos olyan kutatás volt ennek a kísérletnek az utóéletében, amikor megkérdezték az embereket, hogy ők ilyen helyzetben hogyan cselekednének. Szinte mindenki határozottan állította, hogy megtagadná az engedelmességet. Ez felelt meg a saját etikai felfogásukról alkotott tudásuknak. Azután, amikor ismertették velük a kísérlet eredményeit, amiből nyilvánvalóan következett, hogy a valóságban a hozzá hasonló emberek kétharmada engedelmeskedik, tehát az ő esetükben is ekkora a valószínűsége, hogy meggyőződésük ellenére nem tagadják meg a z engedelmességet, és újra megkérték őket, adjanak becslést a saját viselkedésükre, akkor továbbra is száz százalékig biztosak voltak abban, hogy ők megtagadnák. Tehát súlyos vakfolt jellemezte őket.

A valóságos világból vett példával szeretném kicsit jobban átélhető módon érzékeltetni, hogy miben is áll ez a korlátozott tudatosság, a vakfolt. Az Intel legendás vezérigazgatója, Andy Grove meséli, hogy amikor rákot diagnosztáltak nála, három különböző orvossal vette föl a kapcsolatot. A három orvos három különböző kezelést javasolt. Mindhárman meg voltak győződve róla, hogy kizárólag a beteg érdeke lebeg a szemük előtt, amikor az adott kezelést támogatják, holott egy külső szemlélő számára nyilvánvaló volt, hogy ebben óriási szerepet játszott az, hogy nekik milyen eszközeik és tapasztalataik voltak, tehát a saját orvosi érdekük fontos szerepet játszott az álláspontjukban. Erre azonban mindhárom orvos vak volt, a saját meglévő elfogultságára nem terjedt ki a tudatos reflexiója.  Fontos rámutatni, hogy bár ilyenkor a külső szemlélő hajlamos tudatos elfogultságot és részrehajlást látni az adott orvos viselkedésében, valójában nem tudatos elfogultságról, hanem a korlátozott tudatosságból fakadó pszichológiai vakfoltról van szó. Az igazi integritáshoz hozzátartozik, hogy tudatosan küzdünk az ilyen vakfoltjaink ellen.

A Korlátozott etikusság és korlátozott tudatosság bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.

Ha egy szervezet kidolgozta a maga alapértékeit, akkor fontos, hogy azokra rendszeresen emlékeztesse a tagjait, ez a módja, hogy a szervezet és tagjainak integritása stabil legyen. Dan Ariely egyik híres kísérletében olyan helyzetbe hozta a résztvevőket, hogy kockázat nélkül csalhattak. Látszólag ettől a helyzettől függetlenül a kísérleti csoportot előzőleg arra kérte, hogy idézzék fel a Tíz Parancsolatot. Noha a résztvevők jó, ha három parancsolatot tudtak felidézni, önmagában az, hogy emlékezetükben megjelentek a Tíz Parancsolat értékei, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ellenálljanak a kísértésnek, megőrizzék az integritásukat és ne csaljanak.

Erről eszembe jut egy klasszikus zsidó vicc. Grűn felkeresi a rabbit és felháborodottan panaszolja, hogy ellopták a zsinagóga előtt letámasztott biciklijét. A rabbi segítéségét kéri, hogy kiderítse, kinél lehet a biciklije. A rabbi kis gondolkodás után azt tanácsolja neki, hogy legközelebb, amikor a zsinagógában ő a Tíz Parancsolatot olvassa, amikor odaér, hogy Ne lopj!, forduljon gyorsan hátra és nézzen végig a híveken. Aki elfordítja a fejét és nem néz a szemébe, annál lesz a bicikli. Grűn megköszöni a tanácsot.

Amikor legközelebb találkozik a rabbival, az kérdezi tőle, hogy bevált-e a tanácsa. Mire Grűn: száz százalékig. Amikor azt mondtad, hogy Ne kívánd felebarátod feleségét, rögtön tudtam, hogy hol hagytam a biciklimet.

A Memento. Az emlékeztetés jelentősége bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.

Jean Anouil, a kitűnő francia drámaíró írt egy drámát Thomas Becket-ről „Becket avagy az isten becsülete címmel. Becket, aki jó barátja és tanácsadója, kancellárja volt II. Henrik királynak, szembekerül a királlyal, amikor az kinevezi őt Canterbury érseknek, arra számítva, hogy a király érdekeit fogja továbbra is szolgálni. Ő azonban, innen a mű címe, inkább „isten becsületét” választja, és pápa és a katolikus egyház oldalára áll a királlyal szemben. A király, báróinak körében dőzsöl, és egy ponton felkiált: „Hát nincs ember Angliában, aki megszabadítana ettől a paptól?!” A bárók egymásra néznek, majd kisvártatva felkerekednek, ellovagolnak Canterbury-be és a székesegyház lépcsőjén megölik Becket-et. A király példásan megbünteti a gyilkosokat, megköveti Becket-et és erkölcsös uralkodóként kerül ki a helyzetből.

Ez a sztori szépen illusztrálja azt a jelenséget – a király ezt aknázza ki, hogy hajlamosak vagyunk átsiklani mások etikátlanságán, hacsak nem ütközik közvetlenül érdekeinkbe. Az angol alattvalók átsiklottak a fölött, hogy az értelmi szerző nyilván a király volt. Békésebb szervezeti körülmények között rendszeresen megfigyelhető, hogy szemet hunyunk a kollégáink etikát sértő cselekedetei fölött.

Mikor válik könnyebbé számunkra szemet hunyni mások etikátlan magatartása fölött? Akkor, amikor ez a saját érdekeinket szolgálja. Ilyesmire kerülhet sor, amikor vezetők azt mondják a beosztottjuknak, hogy tegyenek meg bármit a termelési vagy értékesítési célok elérése érdekében, nyitva hagyva az agresszív vagy etikátlan taktikák lehetőségét is. Erre példa II. Henrik és a bárói esete Thomas Becket-tel. Vagy amikor bizonyos cégek kiszervezik a termelést külföldi alvállalkozóknak, melyek attól olcsóbbak, hogy őket kevésbé kötik a költséges foglalkoztatási vagy környezetvédelmi szabványok. Ez történik akkor, amikor egy könyvvizsgáló cégnél a partnerek arra emlékeztetik a fiatal munkatársakat, hogy mennyire fontos megtartani egy ügyfelet, aki kifogásolható könyvelési gyakorlatot folytat.

Fontos kérdés a szervezeti integritás szempontjából, hogy az e féle elfogultság mennyire szándékos és tudatos, vagy mennyire önkéntelen. Másként fogalmazva, mennyire beszélhetünk szándékos korrupcióról, s mennyire korlátozott etikusságról. Ezt a kérdést járta körül Bazerman és munkatársai kutatása (2006). Az alaphelyzetben a résztvevőket komplex információval látták el egy fiktív vállalat potenciális eladásáról. A résztvevők feladata az volt, hogy becsüljék föl a vállalat értékét. A résztvevők különböző szerepeket kaptak: vevő, eladó, vevő könyvvizsgálója vagy eladó könyvvizsgálója. Az összes résztvevő ugyanazt az információt kapta a vállalatról, beleértve olyan információt is, amely segített felbecsülni a vállalat értékét. Az eredmények nem meglepő módon azt mutatták, hogy az eladók magasabbra becsülték a vállalat értékét, mint a potenciális vevők. Ami viszont még érdekesebb volt, hogy a könyvvizsgálók, akik vagy az eladónak, vagy a vevőnek adtak tanácsot, ugyancsak erősen részrehajlók voltak ügyfeleik javára.

De ebből még nem tűnik ki egyértelműen, hogy mennyire voltak tudatában elfogultságuknak a könyvvizsgálók. Ennek kiderítése érdekében a könyvvizsgálókat tájékoztatták független szakértők becsléséről a vállalat értékét illetően, és ez után kérték őket az értékbecslésre azzal, hogy jutalmazzák őket a privát becslésük pontosságáért. Azok a könyvvizsgálók, akik korábban az eladónak adtak tanácsot, átlagosan 30%-kal magasabbra értékelték a vállalatot, mint azok, akik a vevőknek adtak eredtileg tanácsot. Az önkiszolgáló torzítás. ami egy nagyon általános szociálpszichológiai jelenség, hatása alatt a résztvevők a vállalattal kapcsolatos információt elfogult módon asszimilálták.  Ennek következtében nem voltak képesek pontos becslést adni akkor sem, amikor a magán ítéletüket fogalmazták meg, és explicit módon a pontosságért jutalmazták őket. E kutatások szerint még a tisztán hipotetikus kapcsolat is a könyvvizsgáló és ügyfele között eltorzítja a könyvvizsgálók ítéletét. A szervezeti integritásra nézve ez fontos tanulsággal jár: csak jól átgondolt eljárások vehetik elejét az olyan etikai sérelmeknek, mint a motivált vakság, mert emberi habitusunk ellenkező irányban hat.

A Motivált vakság bejegyzés először Dr. Pallai Katalin | Vezető képzés | Etikus vezetés | Szervezetfejlesztés-én jelent meg.